Negyvenkettedik fejezet

- A... a nagy... nagyapámhoz - dadogtam, és elképedten bámultam Elegosra. - Miről beszélsz?

A caamasi megcsóválta a fejét, és rámutatott az egyik székre.

- Foglalj helyet, kérlek! - mondta a legteljesebb lelki nyugalommal. - Néhány órával ezelőtt megkérdezted, hogy bízhatsz-e bennem, és tájékoztattál egy döntésedről, amelynek kapcsán méltónak kell lennem a bizalmadra, máskülönben bajod eshet, de talán még az életedet is elveszítheted. Most elmondok neked valamit, ami ugyanilyen értékes.

Továbbra is nagyokat pislogva, lassan leereszkedtem a székre. Elegos besétált a szoba közepére, aranyszínű ruháján apró fénypontok ezrei táncoltak. Komolyság és megfontoltság áradt belőle, ami elárulta, hogy nem veszi félvállról azt, amire most készül. Vettem egy mély lélegzetet, és kiböktem:

- Elegos, nem kell elmondanod semmit, amivel veszélybe sodrod magadat vagy a népedet. Sőt az lenne a legjobb, ha nem tennéd meg.

- Nem, kapitány, tudom, hogy megbízhatok benned - válaszolta jóindulatúan mosolyogva. - Tudom rólad, hogy akkor sem adnád ki a titkomat, ha halállal fenyegetnének.

Nem igazán tudva, hogy mit feleljek, egyszerűen csak hátradőltem, és a hasamra fektettem bekötözött kezemet.

- A közelmúltban beszéltem neked arról - kezdte Elegos -, hogy a megrázó események emlékei erősek és szinte tapinthatóak számunkra. Emlékszel?

- Persze - dünnyögtem bólogatva -, például, ha megöltök valakit, az ilyen emléket teremt.

- Pontosan, de ugyanilyen hatással járnak a kellemes élmények is - fejtegette Elegos, és az arca felderült például egy gyermek születése, vagy ha találkozunk egy hírességgel, vagy ha jelen vagyunk egy fontos eseményen. Mi, caamasik memninek nevezzük ezeket az emlékeket. Érzések és részletes adatok társulnak hozzájuk, és néha megfoghatatlan, mennyiségileg nem mérhető dolgok is. Részletesebbek minden hologramnál, és értékesebbek számunkra, mint az anyagi javak. - Az ujja hegyével finoman végigsimított a vállán, illetve a szeme körül húzódó bíborszínű csíkokon, és folytatta. - A memnik legjelentősebb sajátossága, hogy megoszthatjuk őket másokkal. Az átvitel elsősorban vérrokonok között lehetséges, ezért is kötnek egymással házasságot a különböző klánok tagjai. Ezzel a módszerrel biztosítjuk, hogy az egyes csoportok között nyitva maradjanak a kommunikációs útvonalak. Mivel megoszthatjuk egymással ezeket az emlékeinket, és mert mindannyiunkat teljes hatásukkal érnek, tökéletes kommunikációs lehetőséget nyújtanak a népünknek. Többek között ezért kerüljük az erőszakot, és ezért igyekszünk segíteni másoknak, hogy megtalálják a békességet. Az én sávjaim általánosak a Kla-klánban, vagyis az anyai klánomban. Ennek köszönhetően könnyen továbbíthatok egy-egy memnit a Kla-klán többi tagjának, vagy pedig az apai klánomnak, az A-klánnak.

Furcsa gondolat merült fel az elmémben. Felkaptam a fejemet, és kiböktem:

- A nagyapám ismert egy caamasit, akit úgy hívtak: Ylenic It’kla,

- Az anyám fivére. Közös az anyai vérvonalunk. Jól ismertem őt, és mindannyian rendkívül büszkék voltunk arra, hogy Jedi lett belőle - felelte Elegos, mialatt az arcára boldog kifejezés költözött. Tudnod kell, hogy mi, caamasik felfedeztünk egy különlegességet a Jedikről. Miközben alig három-négy nemzedéknyi elszakadás elég ahhoz, hogy a kommunikációs útvonalak bezáruljanak köztünk, amikor valamelyikünkből Jedi lesz, módunkban áll összeköttetést teremteni és memniket cserélni vele. Nincs ebben semmi csoda, így aztán amikor a nagybátyámból Jedi lett, a Kla-klán valamennyi tagját hihetetlen büszkeség töltötte el. Egy, a nagybátyámtól kapott memni révén ismertelek fel. A szemed, a szagod és a viselkedésed ugyanolyan, mint az övé.

- Ylenic a nagybátyád? - hüledeztem tátogva. - Hol van? Beszélhetek vele?

Elegos gyors ütemben pislantott néhányat, és egy-két másodpercre mindkét kezével eltakarta az arcát. Fel akartam állni, de intett, hogy maradjak ülve, majd összeszedte magát, és beszélni kezdett:

- Bocsáss meg... A nagybátyám nem tartózkodott a Caamason, amikor a világunk elpusztult. Egy barátját látogatta meg az Alderaanon, és sikerült meggyőznie az illetőt arról, hogy az ottaniak nyújtsanak menedéket más caamasi túlélőknek. Nejaa és még néhány életben maradt vezetőnk úgy döntött, hogy szét kell szóródnunk, és össze kell vegyítenünk a klánokat az új telepeken. Bár az Alderaanon létezett a legnagyobb telep, korántsem az egyetlen nagy.

Úgy éreztem, a vérem belefagy az ereimbe, és alig bírtam kinyögni:

- Az Alderaanon halt meg...

- Éveken át sikeresen tért ki a Császár Jedi-vadászai elől - mondta komoran bólogatva Elegos -, de a bolygó pusztulásakor nem menekülhetett el.

- És miféle emléket adott át neked a nagyapámról? - kérdeztem fojtott hangon.

- Attól tartok, ahhoz nem vagy eléggé Jedi, sem pedig jó barát, hogy képes legyek továbbítani neked - felelte a fejét csóválva, aztán habozott néhány másodpercig, és hozzátette: - És talán nem tenne jót neked ez az emlék. A nagyapád halálát örökíti meg.

Ismét belesüllyedtem a székbe, és lehunytam a szememet. Mindaddig csak rémálmomban éltem át Nejaa halálát, de legalább módomban állt álomként kezelni. Belegondolni sem mertem, mit tapasztalnék, ha teljes súlyukkal rám zuhannának a nagyapám barátjának érzései.

- Igazad van - suttogtam megrendülten és talán nincs is jogom ehhez az emlékhez.

- Egyelőre - tette hozzá Elegos.

- Egyelőre - ismételtem a szót, azzal bólintottam, és kinyitottam a szememet.

- Hát akkor majd ezt is orvosoljuk - jelentette ki a caamasi, és végre megint mosolygott, de ezúttal kissé ravaszkásan. - Szóval, mi legyen az első lépésünk?

Megdörzsöltem az államat bekötözött kézfejemmel, és belekezdtem:

- A jó hadművelet mindig felderítéssel kezdődik. Tavira a Galaxis különféle pontjaiból gyűjti össze a flottáját, de annak gerincét egyértelműen azok adják, akik itt állomásoznak. Ha szétzúzzuk vagy szétkergetjük őket, Tavirának egyre több és több kockázatot kell vállalnia, és ebből eredően mind több hibát fog elkövetni.

- Több száz vagy több ezer kalóz elpusztítása jócskán meghaladja egyetlen szál Jedi-lovag képességeit - figyelmeztetett Elegos.

- Különösen úgy, hogy nincs fénykardom - tettem hozzá, és a fejemet rázva folytattam. - A HoloHálózatról aligha tölthetem le a tervrajzokat, és attól tartok, hiába küldenék üzenetet Luke Skywalkernek, nem kapnék kedvező választ.

- Még a Kerilten is hallottunk az Akadémiájáról - jegyezte meg a caamasi. - Gondolod, hogy nem avatna be a fénykard készítésének rejtelmeibe?

Összerándultam, és kínosan fészkelődve magyaráztam:

- Voltam ott, de amikor eljöttem, nem éppen a legjobb viszonyban váltunk el egymástól. Van caamasi megfelelője annak a koréliai mondásnak, miszerint „megsoroztam az űrkikötőt, amiből éppen felszálltam”?

- Gyökerestől kitéptem egy növényt - válaszolta Elegos -, miután leszakítottam róla egyetlen virágot.

- Igen, ez megteszi - hümmögtem bólogatva. - A lényeg, hogy fénykard nélkül nem lehetek Jedi.

- Akkor talán újra el kéne ültetned azt a növényt - felelte a vállát vonogatva Elegos, mire egy ötlet villant be az agyamba.

- Ha nem is ültetem vissza, termeszthetnék egy újat – mondtam reménykedve, majd felugrottam, és átszaladtam a hálószobába, ahol is az éjjeliszekrényemen tartottam egy adatolvasót, és egy maréknyi adatkártyát. Felkaptam ez utóbbiakat, és elkezdtem átválogatni őket; - a bekötözött kezem miatt eléggé esetlen mozdulatokkal. Hamarosan rátaláltam a keresett kártyákra, a többit az ágyamra dobtam, majd visszatértem a nappaliba.

- Koréliai Virágtermesztők Lapja?,- olvasta hangosan Elegos, miután a kezébe nyomtam a kártyákat.

- Tudom, furcsa, de ez kell nekünk - bizonygattam szaporán bólogatva. - Nejaa legjobb barátja, az a férfi, akit a nagyapámnak tekintek, elég bölcs volt ahhoz, hogy előre tudja, miféle adatokra lesz szükségem, és a rendelkezésemre bocsátotta ezeket. Ő írta az újság bizonyos rovatait. Sejtettem, hogy amikor elváltunk, nekem adta ezeket az anyagokat, de sosem tudtam időt szakítani a tanulmányozásukra. Tele van növényekről szóló cikkekkel, meg a mindenféle hibridek genetikai kódjáról szóló hivatkozásokkal. A nagyapám ezekbe a kódokba rejtette Nejaa naplóit és tanításait. A fénykard készítés leírásának is ott kell lennie valahol.

- Ha megengeded - válaszolta habozás nélkül Elegos -, átnézem az anyagokat, hátha rábukkanok.

- Köszönöm - válaszoltam bólogatva, azzal felmutattam a kezemet, és megfontoltan folytattam: - Miután egy percet sem repülhetek, bőven van okom arra, hogy gyalogosan bebolyongjam a környéket. Sokat tudok az itt zajló dolgokról, de korántsem annyit, mint kellene. Ha sikerül kiderítenem, hogy hol állnak az Invid-szervezet tartóoszlopai, felrobbanthatok néhányat. Nem lesz könnyű, de meg kell tenni.

- Ahogyan a nagybátyám mondogatta - tette hozzá Elegos: - „Vannak próbálkozások, és vannak eredmények. A történelembe csupán az utóbbiak kerülnek be.”

Felkacagtam, és a sérüléseimről megfeledkezve összeütöttem a két kezemet, mire felszisszentem, és rögtön abbahagytam a nevetést.

- Hát akkor láss neki az olvasásnak - mondtam kesernyésen mosolyogva -, én meg tovább gyógyulok. Mihelyt megszületik ezek eredménye, belevágunk!

A lábadozás alatt többet értem el, mint amire kezdetben számítottam, és ebben sokat segített az, hogy Tavira kiszemelt magának. Például amikor megkérdezték tőlem, hogy miért nem kérek baktakezelést, azt feleltem, hogy azért nem, mert az admirális gyengének tartana, ha nem tudnám elviselni a fájdalmat. A válasz gyakorlatilag minden érdeklődőt kielégített, mialatt azok a Jedi-gyógymódok, amelyeket Elegos olvasott ki a naplókból, jelentősen felgyorsították a gyógyulás folyamatát. Tudtam viszont, hogy hasznomra válik, ha továbbra is kötés borítja a kezemet, mert így senki sem tartott veszedelmesnek.

Jó néhányat felkerestem a Courkrus-on állomásozó ezernyi csapat közül, és mindenütt melegen üdvözöltek. A parancsnokok nyilván hittek abban, hogy hosszú távon jól járnak, ha baráti viszonyt ápolnak velem. Eltöltöttem némi időt a Warrenben a Riistar’s Raider, illetve a Red Nova személyzetével. Eltekintve attól, hogy néha gonosz tréfákkal szórakoztatták magukat a helyi lakosok kárára, elég) jóindulatú fickóknak bizonyultak. Nem voltak olyan nehéz esetek, mint a Túlélők, és nem látszott rajtuk, hogy sötét titkokat őriznének, netán terveznének valamit, amit kihasználhatnék.

Ezzel ellentétben Shala, a hutt, és bandájának fűszerfüggő tagjai a velejükig romlott alakok voltak. Valamikor a múltban megszálltak egy raktárházat az űrkikötő közelében, és átalakították a maguké ízlése szerint. Az építmény stílusát talán „óviláginak” lehetett volna nevezni, mert a láttán az a benyomásom támadt, hogy még a Birodalom születése előtt szétlőtték, és azóta gyakorlatilag hozzá sem; nyúltak. Szemét- és törmelékhalmok emelkedtek mindenütt. Az uralkodó szín a rozsda narancssárgája volt, és a falakon lézernyalábok fekete égésnyomai szolgáltak díszítőelemként. Odabent lépten-nyomon megviselt duraplaszt-ládákat kellett kerülgetnem, amelyek úgy néztek ki, mintha a Halálcsillag felrobbanásakor keletkezett roncsmezőből származtak volna, és az egész építményt rothadó zöldségeid orrfacsaró bűze lengte be.

A csarnok kellős közepén betontömbökből kialakított kisebbfajta amfiteátrum állt. Az északi oldalát lapos emelvény foglalta el, amilyen maga Shala szokott terpeszkedni. Korábban többször is hallottam, hogy a fiatal huttok általában izmosak és erősek, és ennek alapján úgy becsültem, hogy Shala öregebb, mint maga a Courkrus, A formátlanra hízott, folyton nyáladzó szörnyeteg hajlamos volt sokat motyogni, aztán hirtelen fel-felröhögött, és ilyenkor a cinkosai is vele röhögtek. Szerencsétlen tolmácsa, egy 3PO droid igyekezett jól végezni a munkáját, de Shala annyiszor odavágott neki, hogy a jobb karja úgy nézett ki, mintha utána kötötték volna egy siklónak, aztán ide-oda száguldoztak volna vele Vlarnya szűk utcáin.

Rámosolyogtam a droidra, és közöltem vele:

- Mondd meg a gazdádnak, hogy rendkívül nagyra értékelem a vendégszeretetét, de sajnos allergiás vagyok a rovarokra, ennélfogva nem, nem ehetek ebből a remek ropogtatnivalóból. - Biccentettem Shalának, és visszatoltam elé a kétségbeesetten ciripelő bogarakkal teli tálat, közben irigykedve nyalogattam a számat. Ezt követően ismét az arénára fordítottam a figyelmemet, ahol is két patkányféleség küzdött egymással. Mindketten keményen harcoltak, hogy szétszaggassák egymást hosszú agyaraikkal, és szemlátomást fogalmuk sem volt arról, hogy Shala a győztest fogja megenni.

A raktárház legérdekesebb jellemzőjének azt találtam, hogy az épület belül sokkal kisebb volt, mint kívül. Ezt a mindent elborító szemét és a felfordulás miatt belülről nehezen lehetett felmérni, és valószínűleg én magam sem vettem volna észre, ha nem terjesztem ki az érzékeimet, hogy rejtőzködő őrök vagy orvlövészek után kutassak. Efféle népséget nem találtam ugyan, viszont felfedeztem, hogy körös-körül több tucat teremtmény szorgoskodik álfalak mögött, illetve a földbe süllyesztett, ócska fémlemezekkel letakart vermekben.

Ismét mosolyogtam, és óvatosan letöröltem arcomról az odafröccsent vért. A győztes patkányforma lény fejhangon visított, mialatt Shala kettétörte a gerincét, és leharapta a fejét. A hutt aztán felkínált nekem egy vértől csöpögő, nyers hátsó combot, és miután nem éltem a pazar lehetőséggel, odadobta a bűntársainak, akik azonnal összeverekedtek érte. A nyertes rodiai érdekében őszintén reméltem, hogy Shala jóllakik a patkánnyal, nehogy az újabb győztes is felkerüljön a vacsorafogások listájára.

A vlarnyai csapatok közül a Blackstar Pirates nevezetű társaság bizonyult a legzárkózottabbnak, és ők tűntek a legtitokzatosabbnak is. Jóllehet a Mynockfészek nevezetű kocsmát tették meg nem hivatalos főhadiszállásuknak, a legtöbben csak áthaladtak rajta, mialatt egy másik hely felé tartottak. A söntés egyik hátsó sarkában, ahová kívülállók nem ülhettek le, a csapat tagjai beütöttek egy kódot egy billentyűzetbe, és bebocsátást nyertek egy, a falba épített ajtón túlra. Fogalmam sem volt, hogy mi történik odaát, viszont az átjáró felé induló kalózokból úgy sugárzott a megkönnyebbülés, mint a fúziós reaktorból a forróság.

Adatgyűjtés közben igyekeztem a lehető legkevesebbet használni az Erőt. Természetesen nem vágytam arra, hogy Tavira tanácsadói leleplezzenek, viszont szerettem volna fényt deríteni minden szokatlan vagy rendellenes dologra, ami később gondot okozhatott. A leg-könnyebben úgy bánhattam volna el az Invidekkel, ha összerakok egy fénykardot, és learatok egy halom fejet. Az itteni kalózok lemészárlásával biztosan felgyorsítottam volna az Invidek széthullásának folyamatát, de ha a végére egyedül maradtam volna a Courkrus-on, azzal elárultam volna Tavirának, hogy ki a problémáinak forrása.

Ennél is nagyobb gondot okozott számomra, hogy ebben az esetben tömeggyilkossá váltam volna. Noha a kalózok egyikét sem választották volna meg soha az Év Humanistájának, nem mindenig szolgált rá a halálra. Például, Caet és Timmser csupán remek pilóták voltak, akik valamikor a múltban az Invidek közé keveredtek. Ha a lázadókhoz csatlakoztak volna, a későbbiek folyamán valószínűleg Tavira ellen harcoltak volna. Szerettem volna adni nekik egy esélyt arra, hogy jó útra térjenek, amihez meg kellett győznöm őket arról, hogy amit csinálnak, az rossz, hogy aztán felhagyjanak vele.

Mindehhez akadt egy láthatatlan szövetségesem: valamennyi célpontom űrjáró volt. Márpedig, ha a valaki sokat bolyong a végtelen semmiben, ha sosem tudja előre, hogyan végződik egy hiperugrás, hogy mikor zuhan bele a végén egy csillagba, avagy mikor szorul bele mindörökre egy hiperfolyosóba -, akkor az illető óhatatlanul babonássá válik. Jómagam évekig viseltem a nyakamban egy Jedi medált, hogy szerencsét hozzon. Azért szivárogtam be az Invidek közé, mert baljós előjelet olvastam ki egy álomból. Mindezek alapján úgy számítottam, hogy ha kellő mennyiségű baj történik, ha elég előjele lesz a közelgő végzetnek, akkor még a legkeményebb Invidek is elkezdenek más állomáshelyeket és másik kifosztható bolyul gókat keresni maguknak.

A felderítés során számtalan helyet felkerestem, és mindenütt igyekeztem az emlékezetembe vésni a lehető legtöbb részletet. Is-a mernem kellett a legkülönfélébb épületeket, hogy később besurranhassak oda, és ki is jussak onnan. Veszedelmes játszmába kezdtem, de mindenképpen meg kellett nyernem, így aztán mindent megtettem annak érdekében, hogy ellenőrzésem alatt tartsam az egyenletül rendszer valamennyi változóját.

Egy hét elteltével elegendő információ állt a rendelkezésemre ahhoz, hogy elkezdjem megtervezni a hadjáratomat. Mindent kigondoltam. Kiszámítottam, hogy kire és hogyan fogok elsőnek lesújtani, aztán mi lesz a következő célpontom. Kemény ütéseket kellett mérnem a kalózokra, hogy fenntartsam, sőt fokozzam a nyomást, és mégis, véletlenszerűen kellett lecsapnom, hogy senki se számíthasssa ki a következő lépésemet, és ne csalhasson csapdába.

A feladat nehéznek ígérkezett, de ha nem lett volna az, nem illett volna egy Jedihez.

Már csak egyetlen dolog hiányzott, ami nélkül nem kezdhettem bele: szükségem volt egy fénykardra.

Elegos viszonylag hamar rábukkant a nagyapám instrukcióira, és amikor végigolvastam a leírást, majdnem elcsüggedtem. Nejaa részletesen felsorolta a szükséges kellékeket, így aztán kaptam egy szép bevásárlólistát. Mindezen felül az anyag tartalmazta az összeszerelés lépéseit, valamint a különféle meditációs gyakorlatokat, amelyeket a Jedi-tanítványnak végig kellett csinálnia minden egyes lépésénél. A Nejaa által felvázolt eljárás, ha mindent pontosan követtem volna, legalább egy hónapig tartott volna, és nekem nem volt egy egész hónapom. Tudtam, hogy a türelmetlenség és a sietség a sötét oldal felé viszi a Jedit, de forrón reméltem, hogy itt-ott le tudom rövidíteni az utat, és úgy is sikerrel járok.

Először is a különféle alkatrészeket gyűjtöttem össze. A fénykard, noha elegáns és halálos fegyver, valójában nem vészesen bonyolult. A részeinek összeszedése egyáltalán nem okozott problémát. Például a markolathoz kiszedtem egy összetört gyorsasági siklóból a tolóerő-szabályzó fogantyúját. A roncs a Crash mennyezetéről lógott, és senki sem vette észre, amikor levettem róla az alkatrészt. Az aktivációs hurokhoz szükséges dimetris - áramkört egy régi ionlöveg tűzkioldójának vezérlőjéből szereztem - ezt az ócskaságot Shalától nyertem, amikor fogadtam vele az egyik patkányharc győztesére. Az újratöltő egységet és a kábeleket egy adóvevőből emeltem ki. Egy szétszerelt Trivadász lézerágyújának hátrasiklásgátlója lett a pengét stabilizáló nagyenergiájú áramlásszabályzó, ugyanebből a lövegből emeltem ki a dynoric lézer tápvezetéket, amely az energiát továbbította a cellából a pengéhez. Gombokat és kapcsolókat könnyen szereztem, és amikor a drága Tavira díszes palackokat, illetve poharakat küldött nekem, akarata ellenére annyi ékkővel látott el, amennyiből akár fél tucat fénykardot is összerakhattam volna.

A legnehezebb feladatnak az energiacella beszerzése bizonyult, ugyanis ennek az egységnek előbb tárolnia kellett az energiát, majd úgy leadnia, hogy a penge folyamatosan és egyenletesen működjön.

Nejaa listáján egy viszonylag egyszerű cella szerepelt, csakhogy sehonnan sem tudtam keríteni egy ennyire régi egységet. Az újabb cellák sokkal hatékonyabbak voltak annál, amit a nagyapám előírt, de úgy gondoltam, hogy ez nem okozhat gondot. Végső soron, mialatt az utasításokat olvastam, rájöttem, hogy nem a telep felépítése; a fontos, mint inkább az, hogyan illik össze a többi alkatrésszel.

A fénykard készítéshez kapcsolódó Jedi-szertartások lényegében az energiacella első feltöltéséről szóltak. A nagyapám megvetette azt a népszerű tévhitet, amely szerint a Jedik a fénykardjukon keresztül szívják magukba az Erőt. Azt állította, hogy ez csupán félreértelmezése annak az eljárásnak, amelynek során a Jedi első alkalommal feltöltötte a cellát, és integrálta azt a fegyverbe. A tanítvány az Erőt óvatosan felhasználva összekötötte az egyes alkatrészekel és nem csupán mechanikai vagy anyagi szinten -, amitől elképesztő hatékonysággal dolgoztak. A rendkívül óvatos előkészítés és a kard’ megfelelő kezelése nélkül a penge vagy rosszul működött, vagy sehogy sem.

Mielőtt kitalálhattam volna, hogyan rázzam le Tavirát még egy hónapra, Elegos rátalált egy jegyzetre. Az derült ki belőle, hogy a Klónháborúk idején a Jedi-mesterek kifejlesztettek egy módszert, amellyel két nap leforgása alatt is el lehetett készíteni egy fénykardot. Nejaa mellékelte az eljárást, és megjegyezte, hogy csakis kényszerhelyzetben szabad alkalmazni, de akkor sem elsietve. Végigolvastam az egészet, és kellemes békesség költözött belém. Tudtam, hogy a szavakat nem kimondottan nekem írták, de mélyen áthatották a lelkemet. Sietség pánik nélkül, cselekvés meggondolatlanság nélkül.

Már azon a napon nekiláttam megnyugtatni magamat, és leegyszerűsíteni az életmódomat. Kizárólag vizet ittam, és ízesítetlen lepényt ettem. Tavira ajándékainak java részét kisöpörtem a hálószobámból, a többit bezártam a falfülkékbe. Végül leültem a szoba közepére, és az alkatrészeket félkörbe rendeztem magam körül. Gondosan tanulmányoztam minden egyes darabot, és az Erő segítségével alaposan átvizsgáltam valamennyit. Tudtam, hogy a kezem fogja összeszerelni őket, de azt akartam, hogy úgy illeszkedjenek egymáshoz, mintha összenőttek volna. A fénykard nem pusztán egy rakás fémtárgy összessége, és a megteremtéséhez látnom kellett, hogyan tartoznak össze az egyes részek.

Beleillesztettem az aktiváló gombot a markolatnak kiszemelt rúd furatába, és bepattintottam a csatlakozókat a dimetris-áramkör lapkájának megfelelő aljzatába. Ezt belerögzítettem magába a markolatba, aztán tettem rá némi szigetelést, hogy megóvjam a tápvezeték legkisebb szivárgásától is. A következő lépésben a helyükre illesztettem a pengét kialakító és fókuszáló ékköveket. Középre, folytonos energialencsének a Durindfire került - egy ugyanilyen kő ezüstös színt kölcsönzött a nagyapám pengéjének. A másik két foglalatba egy gyémántot, illetve egy smaragdot illesztettem. Nem tudhattam előre, hogy a smaragd milyen árnyalattal színezi majd meg a pengét, a gyémántról reméltem, hogy némi színjátszó hatást ad majd.

A markolat penge felőli végére rácsavartam a nagyenergiájú áramlásszabályzót. Ez hordozta a negatív töltést, amely ellensúlyozta a penge pozitív töltését, illetve szilárd alapot képezett, hogy a penge töve ne kúszhasson visszafelé, a kezem irányába. A fénykarddal való vívás anélkül is elég nehéz volt, hogy levágta volna a Jedi ujjait...

A helyére pattintottam a töltetlen energiacellát, és bekötöttem a kábeleit az újratöltő foglalatba. Rácsavartam az újratöltő foglalatot a markolat aljára, de nem tekertem rá a fogantyú eredeti végdarabját, hogy megvédje, mert előbb még fel kellett töltenem a cellát. Oldalra nyújtottam a kezemet, megfogtam az egyik műhelyünkből kölcsönzött transzformátor vezetékét, és annak dugóját belenyomtam az újratöltő aljzatába.

Mutatóujjamat a transzformátor kapcsológombján tartva vettem egy mély lélegzetet, és meditációs transzba merültem. Az anyag olyan szintű manipulációjára, amelynek során az egyes alkatrészek egymásba olvadva teremtették meg a fegyvert, legfeljebb a Yodához hasonló nagymesterek lettek volna képesek, viszont a letűnt korok Jedijei eleget tanulmányozták és tökéletesítették az eljárásokat ahhoz, hogy akár egy tanítvány is képes legyen végrehajtani azokat. Mindez egy már-már feledésbe merült mesterség, vagy inkább művészet volt - egy szál, amely a jelent kötötte össze a megsemmisített múlttal -, és azzal, amit véghezvittem, teljesen átvettem a Jedi-örökségemet.

Megnyomtam a gombot, az energia lassan áradt, hogy megtöltse a telepet. Megnyitottam magamat az Erőnek, és bal kezemet a markolaton tartva átitattam a kardot a világos oldal energiáival. És mialatt így tettem, apró változások mentek végbe a fegyverben. Elemi szálak mozdultak arrébb, amitől még több energia áradt a cellába illetve végig a többi alkatrészen. Nem tudtam pontosan, hogy hogyan zajlottak le a változások, azt viszont éreztem, hogy bennem is változni kezd valami.

Azzal, hogy a cél érdekében átcsatornáztam magamon az Erőt, bekövetkezett a végső átalakulásom. A fúzió megteremtette azt a személyt, aki életem végig leszek. Megmaradt bennem a pilóta-énem az a kicsit nagyképű, jól fejlett egóval megáldott alak, aki készségesen vállalta a legnehezebb küldetéseket is. De megmaradt bennem az ügynök-énem is: a nyomozó, aki gyűlöli a bűnt, és aki ütközöl ként szolgál a Galaxis ártatlan polgárai, illetve az őket kínzó undok nyálka között.

És Jedi lettem. Egy több ezer éves hagyomány örököse. Évezredek óta a Jediken alapult a Galaxis stabilitása és biztonsága. Mindig szembeszálltak azokkal, akik kéjelegtek a gonoszságban, és hatalmai akartak a hatalom kedvéért. Szembeszálltak az olyanokkal, mint Exai Kun és Palpatine, Darth Vader és Thrawn, Isard és Tavira. Ezek a szörnyetegek fekélyek voltak a társadalom testén, amit csakis a Jedik gyógyíthattak meg. Jedik nélkül a gonoszság egyre csak terjedt és terjedt. Sokszor egyetlen Jedi is elég volt ahhoz, hogy a gonosz megsemmisüljön.

Ám ezekért a változásokért komoly árat kellett fizetni. Az Erő, hatalommal ruházott fel, cserébe hatalmas terhet rakott rám. Többé nem cselekedhettem alapos megfontolás nélkül. Teljesen biztosnak kellett lennem abban, amit tettem, mert egyetlen hiba is katasztrófához vezethetett. Noha tudtam, hogy óhatatlanul el fogok követni hibákat, mindent meg kellett tennem annak érdekében, , hogy a lehető legkisebbre mérsékeljem ezek hatását. Nem érhettem be azzal, hogy a lehető legnagyobb jót teszem a lehető legtöbb teremtménnyel, a legjobbat kellett tennem mindenkivel.

Az új felelősség alól nem bújhattam ki. Ahogyan annak idején a nagyapámnak, úgy nekem is módomban állt megválogatni, hogy mikor és hol fedem fel, hogy ki és mi vagyok, de nem létezett feledés, nem hagyhattam a felelősségemet az irodában. A mások iránti elkötelezettségemnek teljesnek és tökéletesnek kellett lennie. Az élet ügynöke, szószólója voltam minden egyes napon, minden órában és percben. És tudtam, hogy ez így marad mindaddig, amíg élek, sőt egy darabig még a halálom után is.

Halk kattanást hallottam, mire kinyitottam a szememet, pislogtam egyet-kettőt, és halkan megkérdeztem:

- Elegos?

A caamasi előttem állt, és egy pohár vizet nyújtott felém.

- Minden rendben - mondta halkan.

Megint pislogtam, majd átvettem a poharat, és mohón kiürítettem. Leengedtem a poharat, és éreztem, hogy a víz lecsorog a szakállam íve mentén. Letöröltem a jobbommal, és megéreztem, hogy szúrós borosta ütközik ki a bőrömön.

- Meddig tartott? - érdeklődtem mélyeket lélegezve.

- Két és fél napig - felelte Elegos, azzal rám mosolygott, és visszavette tőlem a poharat. - Nem voltál olyan gyors, mint a nagyapád, de ez is elfogadható.

- Feltűnt valakinek, hogy nem látnak sehol?

- Érdeklődtek néhányan, de azt mondtam nekik, hogy rettentően berúgtál, és most próbálsz magadhoz térni. Azt felelték, megértik, hogy megünnepelted a szerencsés fordulatot - közölte Elegos, azzal lerakta a poharat az asztalra, átsétált a nappaliba, és folytatta: - Mialatt te ott kuporogtál, kerestem magamnak némi elfoglaltságot, mellesleg hasznosítottam Tavira egyik ajándékát. A nagyapádtól kapott memni alapján becsültem meg a szabásmintát. - Felmutatott egy zöld Jedi-öltözetet és egy fekete köpenyt. - Ha minden igaz, tökéletesen illik rád.

Köszönetem jeléül bólintottam egyet, és magam elé emeltem a fénykardot. A hüvelykujjammal megnyomtam az aktiváló gombot, és a markolatból előbújt a 133 centiméter hosszú, ezüstszínű penge.

- Fénykard és Jedi-öltözet - mormoltam elégedetten -, úgy tűnik, az igazságszolgáltatás megérkezett a Courkrus-ra. Éppen ideje volt.